Egzisztenciális gazdaságtan
Hogyan nézi/látja és elemzi egy közgazdász a pszichológiát?
Ebben az írásban Erdős Alpár, mint közgazdász mutatkozik be. Bevezeti a pszichopénz, a pszichotoken koncepcióját, ami a közgazdasági tanulmányainak felhasználása a pszichológiai elemzés során. Erdős Alpár vállalatgazdálkodási (alapképzés) és szervezetfejlesztési (mesteri fokozat) szakon tanult a Babes–Bolyai Tudományegyetem-en. Tanulmányainak hatására az egzisztenciális gazdaságtan szemszögéből vizsgálja az emberi psziché működését, ahol a korlátozott életenergia elosztása a központi kérdés. A szerző a „halálnak fizetett vesztegetés” metaforáján keresztül mutatja be, hogyan pazaroljuk el belső erőforrásainkat szorongásra, múltbeli traumákra és destruktív játszmákra a valódi megélés helyett. A szöveg rávilágít, hogy a negatív érzelmi zsetonok gyűjtögetése és az elfojtott intimitás súlyos pszichoszomatikus tünetekhez és az életminőség romlásához vezet. Egy halálos beteg páciens, Mortal esete szemlélteti, hogy a félelem elleni védekezés felemészti a biológiai alaptőkét, akadályozva a hiteles jelenlétet. A közgazdász szemléletű elemzés szerint a gyógyulás kulcsa a belső energiagazdálkodás tudatosítása és a mérgező társadalmi szabályok felülírása. Az írás végső tanulsága, hogy az élet értékét nem annak hossza, hanem az autentikus kapcsolódások és az érzelmi szabadság minősége határozza meg.
Kulcsszavak: pszichológiai nyitottság, közgazdász pszichológia, életenergia elosztás, vesztegetési pénzek, halálnak fizetett kenőpénz, pszichoszomatikus tünetek, energetikai gazdaságtan, Mortal-paradoxon, belső szemét, pszichológiai zsetonok, sorsknyvi játszma, toxikus érzelmek, autentikus intimitás, érzelmi elfojtás, pszichológiai entrópia.
Az első hanganyag 26 perc
A második hanganyag 7 perc
A pszichológia, a mélylélektan és a pszichiátria egyik legösszetettebb, fundamentális kérdése az emberi életenergia elosztásának, megkötésének és felhasználásának belső dinamikája. A biológiai élettartam véges, a rendelkezésre álló pszichés és fizikai energia (amelyet a pszichoanalitikus terminológia libidónak vagy katexisnek, azaz energiamegszállásnak nevez) korlátozott. az emberek mindennapi életük során „vesztegetési pénzeket” fizetnek a halálnak, mivel a gyötrő gondolatokra fordított időt és energiát az élet élvezetére szolgáló összegből veszik el.
Az átlagember a saját véges földi idejét és érzelmi kapacitását sok esetben nem az autentikus jelenlétre, az intimitásra vagy az élet megélésére fordítja, hanem szorongásokra, belső konfliktusok fenntartására, múltbeli traumák ismétlésére és destruktív interperszonális játszmákra. Ez egy sajátos belső gazdasági tranzakció: az életenergia elszivárogtatása a pusztulás, a pszichológiai entrópia és a biológiai leépülés irányába.
A test és a lélek energetikai gazdaságtana
A „halálnak fizetett kenőpénz” nem csupán egy költői vagy filozófiai kép, hanem egy egzakt módon leírható pszichoszomatikus, neurobiológiai és interperszonális valóság. Az életenergia egy zárt rendszerben működik. Ha a belső hangok, amelyek kényszerűtő erővel hatnak ránk és behatárolják cselekvési és választási/döntési lehetőségeinket, folyamatosan megcsapolják ezt a rendszert, a szervezet hiányállapotba (érzelmi éhezésbe) kerül, amely krónikus stresszhez, szomatikus tünetekhez, érzelmi zsibbadtsághoz és a fizikai halál előrehozott pszichológiai imitációjához vezet.
Az élet hossza szemben az élet minőségével – az élet-halál kérdés
A Mortal-paradoxon: Az élet hossza szemben az élet minőségével
A „vesztegetési pénz” koncepciója legélesebben a klinikai gyakorlatban, egy „Mortal” nevű páciens esetében rajzolódott ki, amely a pszichés energiagazdálkodás állatorvosi lova. Mortal egy harmincéves, gyógyíthatatlan rákbetegségben szenvedő fiatalember volt, akinek az orvosok csupán két-öt évnyi hátralévő életidőt jósoltak.
Mortal pszichiátriai panasza egy speciális, kényszeres mozgászavar volt: ismeretlen oknál fogva szünet nélkül bólogatott és a lábát rázta. A terápiás csoportfolyamat során derült fény a tünet rejtett funkciójára. Mortal félelmeit egy „zenéből szőtt fal” mögé rekesztette el, amely pontosan a feje közepén húzódott át, és a kényszeres rángatózás arra szolgált, hogy ritmust tarthasson ezzel a belső zenével. A gondos klinikai megfigyelés kimutatta, hogy nem a zene szólt a mozgás ritmusára, hanem a testmozgások követték a zene ütemét.
Energetikai szempontból ez a tünetképződés egy masszív elhárító mechanizmus. Mortal a rendelkezésére álló csekély biológiai és mentális energiát egy mesterséges gát fenntartására használta fel. Ha a pszichoterápia egyszerűen csak „elvette” volna ezt a zenét, a balsejtelmek és a halálfélelem egész áradata szabadult volna el. Mortal tehát a kényszeres cselekvéssel folyamatosan „vesztegetési pénzt” fizetett: feláldozta a jelen pillanat nyugalmát és a teste feletti kontrollt, csakhogy távol tartsa a halál tudatát.
A Mortal-eset igazi áttörése azonban nem a páciens tünetének puszta megfejtése volt, hanem a terápiás csoport többi tagjának reakciója. A csoporttagok – akik látszólag egészségesek voltak, és elvben még húsz-ötven évnyi hátralévő élettartammal rendelkeztek – ráébredtek, hogy lényegében ők is pontosan ugyanazt teszik, mint a halálos beteg társuk. Rájöttek, hogy előbb vagy utóbb ők is meg fognak halni, és az ezzel kapcsolatos érzéseiket különböző, energiaemésztő módokon igyekeznek elrejteni.
A csoport tagjai felismerték, hogy a saját elfojtásaikkal, szorongásaikkal, neurotikus tüneteikkel és destruktív sorskönyvi játszmáikkal ők is kisebb-nagyobb „vesztegetési pénzeket” fizetnek a halálnak. A gyötrő gondolatokra, a múltbeli sérelmek dédelgetésére vagy a jövő miatti rettegésre fordított mentális és fizikai energia pontosan ugyanazt a funkciót töltötte be náluk, mint Mortalnál a kényszeres bólogatás. Ezt az energiát a saját „életük élvezetére szolgáló összegből”, azaz a biológiai és pszichológiai alaptőkéjükből vonták el.
Ez a felismerés vezetett el a csoportban ahhoz a fundamentális terápiás megállapodáshoz, miszerint nem az élet tartama, hanem a minősége a fontos. Bár ez filozófiai közhelynek tűnhet, a halálos beteg ember fizikai jelenléte a szokásosnál sokkolóbb és zordabb módon kényszerítette rá a résztvevőket a saját energetikai csődjük belátására.
A probléma
Az emberi életminőség és a rendelkezésre álló energia felhasználásának legtisztább indikátora az interperszonális kapcsolatok minősége. Ahhoz, hogy egy ember őszintén, autentikusan tudjon kapcsolódni (azaz valódi, tiszta intimitást éljen meg, és be tudja fogadni a másik személyt a saját pszichológiai terébe), először meg kell szabadulnia attól a mentális „szeméttől”, amely a fejében felhalmozódott. Ez a „szemét” a csecsemőkortól kezdve beprogramozott sorskönyvi előírásokból, a múltbeli megélt sérelmek „égéstermékeiből”, a jövőre vonatkozó irreális szorongásokból, valamint az elvárások és előítéletek tömegéből áll. Mindezek fenntartása óriási energiát emészt fel.
Amikor a terápiás csoport először találkozott Mortallal, a reakcióik és az üdvözlés módja három, energetikailag és pszichológiailag élesen eltérő fázison ment keresztül, amely tökéletesen modellezi a társadalmi interakciók entrópikus jellegét:
- A felületes, társadalmi normák által programozott kapcsolódás: Amikor Mortal belépett a csoportba, a többiek még nem tudták, hogy halálos beteg. A szokásos módon fogadták, a társadalmi neveltetésükből fakadó automatizmusok alapján. Mortal is a megszokott sorskönyvi szerepét játszotta: az „ambiciózus, élettől kicsattanó fiút”. Ez az állapot minimális valódi intimitást tartalmazott, de a társadalmi felszín fenntartása (a Jungiánus „Persona” működtetése) mégis kötött le energiákat.
- A feszült, együttérző de ugyanakkor védekező/defenzív kapcsolódás: Amikor a harmadik ülésen Mortal feltárta tragikus történetét, a csoporttagok zavarba jöttek, sőt becsapva érezték magukat. Dühösek lettek Mortalra és a terapeutára, amiért elhallgatták az igazságot. Ekkor a csoporttagok átváltottak egy mesterséges, óvatos üzemmódba. Felhagytak a nyílt beszéddel, „lágyak és kedvesek lettek”, senki sem akarta a jó hírét kockáztatni azzal, hogy megbánt egy haldoklót. Senki sem mert például egy jóízűt nevetni a jelenlétében. Energetikai szempontból ez a legköltségesebb és leginkább „vesztegetés-jellegű” állapot: a tagok energiáit a bűntudat, a zavar, a saját halálfélelmük elrejtése és az „álszenteskedés” kötötte le. Ez az attitűd valójában megalázta Mortot, mert nem egyenlő félként, hanem törékeny tárgyként kezelték.
- A nyugodt, valódi autonóm kapcsolódás: A feszültség akkor oldódott fel, amikor a csoport nyíltan megbeszélte a helyzetet, és megállapodtak az élet minőségének elsődlegességében. Miután a tagok belátták, hogy Mort helyzete lényegében nem sokkal tragikusabb az övéknél (hiszen mindannyian halandók, és mindannyian pazarolják az idejüket), képessé váltak arra, hogy zavar nélkül, emberként beszélgessenek vele. Visszanyerték a spontaneitásukat, képesek voltak vidámak lenni vele, és jogot formáltak arra, hogy kritizálják a Mortal fejében lévő „szemetet” – ahogy Mortal is rámutathatott az övékére.
Ez a folyamat rávilágít, hogy az egészséges, valódi intimitás (a valódi „Helló”) elérése folyamatos, dinamikus energia-újraelosztást igényel. Meg kell küzdeni a belső feszültségekkel, és le kell bontani azokat a defenzív falakat, amelyek felemésztik az élet élvezetére szánt „pénzeket”.
A közgazdász véleménye
A pszichológia pénzügyminisztere és az elismerés mesterséges szabályozása
1. Nem fejezheted ki az érzelmeidet! A személy elfojtja a szeretet, a dicséret vagy az érintés kifejezésének vágyát. Attól tart, hogy a közeledését félreértik, nevetségessé válik, vagy tolakodónak tűnik. A legtisztább életenergia (szeretet) elfojtása. A visszatartás masszív belső ellenállást és izomfeszültséget (izompáncélt) emészt fel. A meg nem élt, kifelé irányuló energia frusztrációvá és holt teherré válik.
2. Nem várhatod el, hogy mások elismerjenek! A személy némán szenved, várva, hogy mások kitalálják a szükségleteit. Szégyelli bevallani, hogy támogatásra, elismerésre vagy figyelemre vágyik. A személy megtagadja saját érzelmi éhezését. Az energia-utánpótlás hiánya miatt a pszichés immunrendszer legyengül. Az egyén a magány, a mártíromság és a depresszió fenntartására pazarolja az energiáit.
3. Nem fogadhatod el az elismerést! A kapott dicséret elhárítása, kicsinyítése („ugyan már, semmiség”). A személy attól fél, hogy ha elfogadja, nagyképűnek tűnik, vagy kötelezettséget vállal. A felé irányuló pozitív energia semlegesítése vagy visszaverése. Belső, energiaemésztő párbeszédeket generál („biztos csak udvarias”, „nem is ismer igazán”). Az egyén aktívan dolgozik saját alultápláltságán.
4. Nyeld le a békát! Ha, azt mondják, hogy hülye vagy, akkor annak biztosan megvan a miértje! Ne vállald fel a konfliktust! Képtelenség a határok meghúzására. A személy eltűri a kéretlen, tolakodó, „plasztik” (hamis) vagy manipulatív, mérgező (toxikus) beszólásokat. A személy kénytelen befogadni a szennyezett energiát. A saját határainak védelmére szolgáló, egészséges agressziós energiát befelé fordítja, ami önpusztító folyamatokat és mély belső konfliktusokat indít be.
5. Soha ne légy elégedett önmagaddal! Az önszeretet, a büszkeség és az önelfogadás szigorú tilalma. Az öndicséretet a nárcizmusként vagy arroganciaként bélyegzi meg. Öndicséret gyalázat, mondja helytelenül a magyar közmondás!
Amikor az egyén engedelmeskedik ezeknek a szabályoknak, drasztikusan lecsökken a pozitív energiabevitele (pszichopénz). Mivel azonban a psziché alapvető túlélési mechanizmusa az elismerési éhség, a rendszer a teljes összeomlás elkerülése érdekében kénytelen bármilyen elérhető energiát elfogadni. Ez a pont kritikus a vesztegetési metafora és a destruktív emberi sorsok megértésében: a pozitív és őszinte) elismeréstől és kapcsolódástól megfosztott, kiéhezett ember elkezd negatív és toxikus cserét folytatni (kritikát, veszekedést, elutasítást, bántalmazást) és gyűjteni, mert a negatív figyelem is mérhetetlenül jobb, mint a teljes érintési depriváció (ölelésmentesség), a mellőzés és a pszichológiai űr. A gyermekek, akik nem kapnak elegendő dicséretet és szeretetet, hamar megtanulják, hogy rosszalkodással, hisztivel vagy betegséggel legalább negatív figyelmet (szidást, aggodalmat) csikarhatnak ki a szüleikből.
A negatív és toxikus kapcsolatok és érzelmek integrálása azonban a psziché toxikózisához vezet. Ez a szó szoros, legmélyebb értelmében vett „haláladó” vagy „vesztegetési pénz”: az egyén fájdalmat, konfliktust, kudarcot és szenvedést generál önmagának és környezetének, csakhogy valamilyen pszichológiai ingerhez (energiához) jusson, miközben az életének minősége, az egészsége és a boldogságra való képessége folyamatosan erodálódik.
A pszichológiai rulett és zsettongyűjtés
A sorskönyvelmélet egyik legkifinomultabb és leginkább energia-központú fogalma a pszichológiai „zsetonok” vagy pszichotokenek és a helyettesítő érzések (érzelmi zsarolás) rendszere. Azok az emberek, akik az érzelmi zsarolás fojtogató szabályai miatt nem jutnak autentikus érzelmi energiához, kora gyermekkorukban megtanulják, hogyan helyettesítsék a valódi, de a családjukban esetleg tilosnak minősülő érzéseket úgynevezett „helyettesítő érzésekkel”. A helyettesítő érzések (például a krónikus sértődés, az indokolatlan düh, a tartós bűntudat, a depresszív szorongás vagy az állandó kisebbrendűségi érzés) olyan energetikai valuták, pszichológiai zsetonok, amelyeket az egyén apránként gyűjtöget a mindennapi társas interakciók során. Amikor egy provokatív játszmában valaki (látszólag vagy ténylegesen) megbántja az egyént, az illető nem oldja meg a konfliktust a jelenben, hanem begyűjt egy „barna zsetont” (sértődöttség), egy „vörös zsetont” (harag) vagy egy „kék zsetont” (bűntudat). Ezeket úgy kell elképzelni, mint a rulettasztal színes zsetonjait, amelyeknek különböző értéket tulajdonítanak.
A halálnak fizetett vesztegetés dinamikája a zsetongyűjtés során egy háromlépcsős folyamat:
- A gyűjtögetés (Akkumuláció): Az egyén napról napra elraktároz magában egy adag negatív energiát. Ezt az energiát nem dolgozza fel, nem reagálja le autonóm Felnőtt módon a jelenben, hanem „ráül”, ahogyan a zsugori a pénzére. Keresi azokat a helyzeteket, ahol igazolva érezheti a saját nyomorúságát.
- A kamatozás (Inkubáció): A felgyülemlett negatív energia magában tartása masszív aktív pszichés és fizikai erőt igényel. A harag vagy a sérelem elfojtása izomfeszültséget, az anyagcsere felborulását, emésztési problémákat és alvászavarokat okoz. Ez a pszichoszomatikus mechanizmus, ami olyankor történik, amikor az igazi érzelmeiket azonosítani képtelen akik a fizikai tüneteket érzékelik, de az azokat kiváltó érzelmet nem.
- A beváltás (Sorskönyvi nyereség): Amikor a képzeletbeli „zsetongyűjtő füzet” megtelik, az egyén beváltja azokat egy nagyobb, pusztító sorskönyvi nyereségre. Ezek már események és viselkedési zavarok. Néhány zseton egy ingyenes dührohamot vagy egy hétvégi alkoholizálást ér. Száz zseton beváltható egy „igazolt” válásra, egy munkahelyről való kilépésre, egy pszichotikus epizódra (bekerülés az elmegyógyintézetbe), vagy extrém, tragikus esetekben esetén egy öngyilkossági kísérletre, gyilkosságra vagy őrületre.
Ha kíváncsi vagy önmagadra, akkor
KATTINTS IDE
vagy
KATTINTS IDE
vagy
KATTINTS IDE
Ha úgy érzed, hogy bajban
vagy,
dolgozni szeretnél magadon,
vagy
segítségre van szükséged, akkor