Ez az eleméz a nárcizmus mélylélektani hátterét mutatja be, rávilágítva, hogy a felszíni arrogancia valójában egy kora gyermekkorban kialakult védelmi mechanizmus. A szerző kifejti, hogy a patológiás önimádat mögött súlyos érzelmi traumák és elutasítás állnak, amelyek miatt a személyiség egy „kemény” és egy „kiszolgáltatott” részre hasad. Az írás részletezi a szégyen központi szerepét, valamint azt, hogy a lelki elakadások miként öltenek testet súlyos pszichoszomatikus tünetekben és ismétlődő életkudarcokban. A gyógyulás útjaként a hamis én lebontását és az őszinte sebezhetőség felvállalását jelöli meg, amely lehetővé teszi a valódi intimitás megélését. Végső soron a mű arra ösztönöz, hogy a grandiozitás kényszere helyett fogadjuk el a hétköznapi létezés szabadságát és méltóságát.