Zseniális, Áldozat és A Kínzó Magány
A forrás József Attila tragikus életsorsát és pszichés összeomlásának hátterét elemzi a gyermekkori traumák és a kielégítetlen szeretetvágy tükrében. Az írás rávilágít, hogy a költő zsenialitása és magánya szorosan összefüggött, miközben a korabeli pszichoanalízis kudarcát hangsúlyozza az ellátásában. Kiemelt szerepet kap a Horger Antal-féle konfliktus, amely végérvényesen elvágta a művészt a társadalmi felemelkedés lehetőségétől és az egzisztenciális biztonságtól. Az írás az áldozatiság és a megfelelési kényszer mintázatait vizsgálja a költő nőkhöz és tekintélyszemélyekhez fűződő kapcsolataiban. Végezetül a szerző felveti a véletlen baleset elméletét is, megkérdőjelezve a hagyományos öngyilkossági narratívát egy félrekezelt, de élni akaró ember utolsó pillanataival kapcsolatban.
Kulcsszavak: József Attila, véletlen balesetet
Elolvasva, Szabad-ötletek jegyzéke című írását, feltettem magamnak azt a kérdést, hogy meg lehetett volna-e menteni József Attilát?
Íme, hát megleltem hazámat, Karóval jöttél…
József Attila
József Attila személyisége, az életműve, a levelezése, valamint a kortársainak visszaemlékezései alapján rendkívül komplex és belső feszültségekkel teli volt, amely végül pszichés összeomlásához vezetett. Legfőbb jellemzője a mély empátia, az elfogadás iránti vágy és az emberi kapcsolatok iránti éhsége volt. Erősen befelé forduló, gazdag belső fantáziavilággal rendelkező képzeletvilága passzívvá és visszahúzódóvá tette, a világot így magányos megélésein keresztül értelmezte. A végső, megkérdőjelezhetetlen igazságok fanatikus keresése volt a szenvedélye, értékrendek és vélemények ütköztek meg benne.
József Attila korai gyermekkorától kezdve a szeretet, az elfogadás és a fizikai-érzelmi közelség krónikus hiányától szenvedett. A költő egész életét, kapcsolatait és költészetét áthatja a szeretet koldulása. Amikor a felnőttkori kapcsolataiban a nőkben (Vágó Márta, Szántó Judit, Gyömrői Edit, Kozmutza Flóra) a megváltást és az elveszített anyát kereste, szimbiotikus kapcsolódási kényszer rajzolódik ki a szemünk előtt.
A nők is megérezték ezt a gyermeki egyszerűséget benne, kivétel nélkül a rokonszenves, tiszta, szeretetre éhes gyermeket látták benne, ami paradox módon megakadályozta az érett, felnőtt párkapcsolatok kialakulását. A „nagyon fáj” érzése, a kozmikus magány, a „Nincsen apám, se anyám” kietlensége, valamint a szeretetlenség feletti permanens, feldolgozatlan gyász mind a kielégítetlen szükségleteiből eredeztethetők. Egész életében mindent megtett, hogy szeressék, de mivel ez nem sikerült neki, a mély szomorúság és az áldozatiság állapotába zuhant.
A gyermekkorában átélt súlyos, kumulatív traumák (az apa eltűnése, az öcsödi nevelőszülők kegyetlensége, az anya betegsége és halála) József Attilát egy olyan pszichés térbe kényszerítették, ahol a túlélés egyetlen záloga a külső valóságból a belső világba való visszavonulás volt. A költő intellektuális és poétikai zsenialitása részben ebből táplálkozott: az a képessége, hogy a mindennapi, materiális valóságtól elvonatkoztatva a legmélyebb filozófiai és metafizikai összefüggéseket meglássa és azokat tűpontos költői képekké formálja (például a Téli éjszaka vagy az Eszmélet című versekben). Olyan mélyre befúrta magát a lélek sötét bugyraiba, hogy közben elveszítette a kapcsolatot a valósággal és képtelenné vált a funkcionális működésre.
A Szabad-ötletek jegyzéke című írásait már sok pszichológus és pszichoanalitikus böngészte, hogy nyomára bukkanjon József Attila lelkének. Attila ezeket a sorokat terápiás helyzetben írta le, a füzet megjelentetése éles társadalmi kritikát kapott. Ez egy cenzúrázatlan, sokszor obszcén és asszociatív szövegfolyam nem más, mint a belső szorongások, a feldolgozatlan gyermekkori traumák és a jégbefagyott elme kétségbeesett kiáltása.
Elolvasva, Szabad-ötletek jegyzéke című írását, feltettem magamnak azt a kérdést, hogy meg lehetett volna-e menteni József Attilát?
IGEN.
Mit nem vettek észre József Attila pszichoanalitikusai? Attila nem csupán gyógyulást, hanem teljes életvezetést várt. Sajnos őt felnőttként kezelték, hiszen intellektuális kapacitásának teljes tudatában volt, így nem vették észre, hogy mire lett volna szüksége. Attilára rá kellett volna adni a pizsamát és megmondani neki, hogy hány órakor van a villanyoltás. Sajnos sem Rapaport Samu, sem Bak Róbert, sem Gyömrői Edit nem így kezelte a helyzetet. Attila teljes jogot kapott az élete felett ami destruktív életpozícióba torkollt.
József Attila kényszeresen próbált megfelelni: a nőknek, a barátoknak, vagy éppen a hivatalos kommunista pártelvárásoknak. Ugyanakkor perfekcionista módon, az irodalmi alkotómunkájában csúcsosodott ki a tökéletességre való törekvés, a hibátlanság elvárása. Zseniális, tökéletes formaművészettel megírt versei, a szigorú kötöttségű szonettek, a bonyolult ritmikájú költemények vagy az antik formák a Flóra-versekben a lét esendősége elleni lázadás és a titáni hajtóerő sarkallta arra, hogy a létezésére jog-igazolást nyerjen. A versírás során a tökéletesség volt az egyetlen módja annak, hogy úgy érezze, jogosult a létezésre és a figyelemre.
Tekintve, hogy az alkalmazkodás és a megfelelési kényszer alkalmazkodás nem hozta el neki a kívánt elismerést és szeretetet, folyamatosan panaszkodott a sors igazságtalanságára, a nők kegyetlenségére, és a társadalom meg nem értésére. „Le vagyok győzve…” – írja egyik kései versében, ami a tökéletes áldozati pozíció verbális lenyomata. Napokig feküdt az ágyban, képtelen volt a mindennapi élet (munka, egzisztencia) fenntartására, várva, hogy valaki (Szántó Judit, majd Illyésné Kozmutza Flóra) gondoskodjon róla és megoldja a problémáit.
Ezek után következett a teljes kilátástalanság állapota, a sorozatos elutasítások (Horger Antal, a kommunista párt kizárása, Vágó Márta külföldre küldése, Gyömrői Edit és Kozmutza Flóra szakmai-távolságtartó viselkedése) hatására. Ezen a szinten szerintem már elérkezett egy visszafordíthatatlan állapotba, a racionális kommunikáció teljesen megszakadt számára és a személyisége dezintegrálódott. Megjelennek a súlyos szomatikus tünetek, a paranoid gondolatok, és a nyílt, drasztikus önkárosító vagy öngyilkossági kísérletek.
A József Attila Sorsát kutató irodalom egyetért abban, hogy a traumák mellett a fiatal felnőttkori kritikus életesemények determinálták leginkább. József Attila életének egyik legmeghatározóbb, a nyilvánosságban legnagyobb kognitív disszonanciát és megbotránkozást kiváltó eseménye az 1925-ös szegedi egyetemi botrány volt, amely a Tiszta szívvel című vers publikálását követte. Ez az esemény nem pusztán egy irodalmi vita volt, hanem egy olyan kritikus trauma, amely alapjaiban zúzta össze a költő társadalmi beilleszkedésre és egzisztenciális biztonságra vonatkozó reményeit.
1925. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján a szegedi Délmagyarország című lapban megjelent a Tiszta szívvel című vers. A költemény a háború utáni elveszett generáció nihilizmusának, az otthontalan és jövőkép nélküli ifjúságnak a himnusza volt: „Nincsen apám, se anyám, / se istenem, se hazám, / se bölcsőm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm.”. A vers elementáris erejű társadalmi kritikát fogalmazott meg, reflektálva a hagyományos kötelékek (család, vallás, állam) teljes hiányára, ami azonnali, heves reakciókat váltott ki a korabeli sajtóban.
A vers megjelenését követően, 1925. március 30-án Horger Antal, a Szegedi (akkori nevén Ferenc József) Tudományegyetem Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karának professzora, akadémikus – aki egyébként a nyelvtörténetben a „Horger-törvény” megalkotójaként, valamint a székely és csángó nyelvjárások úttörő kutatójaként jelentős tudományos érdemekkel bírt – irodájába hívatta a húszéves hallgatót. A fegyelmi eljárás látszatát keltve két tanút (Farkas Juditot és Fehér Edét, József Attila egyetemi barátait) is berendelt.
Fehér Ede visszaemlékezése szerint Horger a következőket mondta, ellentmondást nem tűrő hangon: „Kérem, József úr, ön egy verset írt a Szeged múlt szerdai számába. Többek között azt írta, hogy nincs se istene, se hazája. És hogy ha kell, eladja magát és embert öl. Kérem, én a bölcsészeti kar álláspontját közlöm önnel: ön középiskolai tanár ilyen felfogással nem lehet, ilyenre nem lehet oktatni a magyar ifjúságot, ön elvégezheti a bölcsészeti tanulmányokat, de tanári oklevelet, míg én itt leszek, nem fog kapni.”. Amikor József Attila a nyomorára hivatkozva azzal védekezett, hogy a vers megírásakor már három napja nem evett, a professzor arrogánsan, egy éles „Kérem!” felkiáltással belé fojtotta a szót, és lezárta a beszélgetést.
A kérdés úgy tevődik fel, hogy igaza volt-e Horger Antal tanár úrnak?
A Horthy-korszak keresztény-nemzeti ideológiája megkövetelte a haza és az isten feltétlen tiszteletét. József Attila a puszta életben maradásért küzdő, nyomorgó fiatalember őszinte, „tiszta szívből” fakadó létösszegzése és segélykiáltása volt. Az egyetem, mint a tudás és a nevelés fellegvára, Horger Antal személyén keresztül a fegyelmet és az erkölcsi dogmákat kérte számon. József Attila intellektuális otthont, megértést és egzisztenciális kiutat remélt az egyetemtől. A tanári diploma jelentette volna számára a társadalmi felemelkedést és a biztonságot. A „fura úr”, az akadémikus, mint az autoritás és az intézményesített „Apa” figurája jelent meg Attila ítélőszéke fölött, az inkvizíciót juttatva eszünkbe. Pszichológiai szinten Attila újra átélte a kora gyermekkori traumát: az „Apa” indoklás nélkül, hatalmával visszaélve elutasítja, kitagadja és ellehetetleníti a jövőjét.
Ez a hatalmi aktus végérvényesen megfosztotta József Attilát attól a stabil egzisztenciális pozíciót és annak a reményét is. a mindennapi biztonságot jelentette volna. A Születésnapomra című kései versében a költő briliáns iróniával vett ugyan elégtételt az utókor számára, a pszichés összeomlás és következmnyei azonban végzetesnek bizonyultak. A Horger-eset után József Attila már sosem találta meg a stabil helyét a polgári társadalomban; élete a létbizonytalanság, a perifériára szorultság és a folyamatos alkalmi munkák (könyvügynökösködés, tisztviselői próbálkozások) sorozatává vált.
Annak ellenére, hogy Horger tanár úrnak igaza volt, hogy mentális zavarokkal küzdő pedagógust nem engedett az intézményes keretrendszerben oktatóként tevékenykedni, bátorkodtam arra a feladatra, hogy megírtam József Atttila búcsúlevelét, amelyet véleményem szerint már kisgyermekkorában megírt magának:
„Mivel a szeretet és a gondoskodás sosem állandó, és akik a legfontosabbak számomra, azok kivétel nélkül elhagynak, kitagadnak vagy meghalnak, be kell bizonyítanom a világnak, hogy áldozat vagyok, és hiába küzdök hősiesen, végül senki sem tudja megmentenia lelkemet.„
József Attila
Ha érdekel a téma, akkor ide kattintva elolvashatod József Attila virtuális személyiségrajzát és mentális állapotát. … folytatás következik
A legújabb traumatológiai, viselkedéselemző és az archív rendőrségi iratokat újraértelmező kutatások (kiemelten Szendi Gábor pszichológiai elemzése és Garamvölgyi László kriminológiai kutatásai ) sziklaszilárd logikai és fizikai bizonyítékokkal támasztják alá egy alternatív, ám pszichodinamikailag sokkal hitelesebb forgatókönyv létjogosultságát: a véletlen balesetet. Ez a baleset egy súlyos spirituális krízisben lévő, de élni akaró, pszichiátriailag félrekezelt ember pillanatnyi zavartságából és a körülmények fatális egybeeséséből fakadt.
Etikai korlát: a következtetések nem klinikai diagnózisok és nem helyettesítenek személyes pszichológiai vizsgálatot. A „belső konfliktus”, „tudattalan parancs” stb. kategóriák itt interpretív hipotézisek, amelyek kizárólag a nyilvánosan dokumentált narratívákra és a weben elérhető lábnyomokra és viselkedésekre támaszkodnak.
Ezek is érdekelhetnek: X. – Írásaim, V. – Pszichoszomatika