Az áttörés

A Változás Dinamikája: hogyan fejlődünk és miért nehéz megújulni?

Az emberi tapasztalás és a személyiségünk alakulása nem egy passzív történés. Az emberek aktív résztvevői saját maguk és világuk megszervezésének. Folyamatos és dinamikus rendező folyamatok révén építjük fel, tartjuk fenn és vizsgáljuk felül mindennapi működésünket és tevékenységi mintázatainkat. Ezek a belső szervező folyamatok jórészt tudattalanul működnek, és minden egyén esetében teljesen egyediek.

A stabilitás igénye és az ellenállás

Az életben maradásunkat és a mindennapi működésünket leginkább biztosító folyamatok – az úgynevezett “alapvető szervező folyamatok” (COP-ok) – különleges védelmet élveznek a változással szemben. Ezek a rendszerek olyan fontos dimenziók mentén szervezik az élményeinket, mint az érzelmek, a valóságérzékelés, a személyes identitás és a kontroll vagy hatékonyság érzése.

Éppen ezért a változással szembeni ellenállás teljesen természetes és gyakori jelenség, még akkor is, ha a változás kifejezetten vágyott és pozitív célokat szolgál. Ez az ellenállás alapvető önvédelmi folyamatokat tükröz, amelyek célja, hogy fenntartsák a személyiség koherenciáját, különösen akkor, ha a változást túl gyorsnak vagy túlságosan megterhelőnek éljük meg.

Rend és rendetlenség: a fejlődés paradoxon

Az emberi változás folyamatának középpontjában a megszokott és az új közötti dinamikus egyensúlyozás áll. Az ismerősség és a következetesség elengedhetetlen az élet támogatásához, a belső koherenciához és a lelki jólléthez. Ugyanakkor az újdonság és az ezzel járó kontraszt feltétlenül szükséges a tanuláshoz és a fejlődéshez is.

Minden fejlődés magában foglal bizonyos átmeneti zavarokat és a megszokott működés felborulását. A fejlődés ezen a zavaron “táplálkozik”, majd mintegy megemészti azt, amíg végül újra ismerőssé nem válik. Valójában a “rendetlenség” vagy bizonytalanság állapotában mutatja meg egy élő rendszer a legnagyobb merevségét, de egyben a legnagyobb rugalmasságát és variabilitását is. Egy biztonságos kapcsolat terében ez a rugalmasság kibontakozhat, és funkcionálisabb, teljesebb életet eredményezhet.

A fejlődéshez a megfelelő ütemű változás szükséges:

• Ha az új élményekből hiány van a szükségletekhez képest, valószínűleg stagnálás lép fel.
• Ha az újdonságok túlzottan meghaladják az egyén egyensúlyozó képességét, gyakori a túlterheltség érzése, ami akár “összeomláshoz” is vezethet.
• Ha viszont az új tapasztalatok jól időzítettek és illeszkednek a jelenlegi kapacitásokhoz, “áttörések” jöhetnek létre, amelyek az egész rendszert átalakíthatják.

A változás hullámzása

Fontos megérteni, hogy a változás sosem lineáris; nem egy egyenes, folyamatos vagy egyenletesen felhalmozódó út. A folyamatot sok apró elmozdulás, alkalmanként hirtelen ugrások és a korábbi mintákhoz való gyakori visszatérések jellemzik. A változást sokszor hullámokban éljük meg. Ezek a hullámzások gyakran olyan dimenziók mentén történnek, mint a tágulás és összehúzódás, a lazulás és feszülés, vagy a közeledés és távolodás.

Fejlődésünk során a régi, rögzült tevékenységi minták folyamatosan versengenek az új, kísérleti lehetőségekkel. A régi szokások nem törlődnek ki teljesen, de az újak hatékonyan a háttérbe szoríthatják őket.

A cselekvés, a gyakorlás és a kapcsolatok ereje

A folyamatos belső versengést az emberi akaratot is magában foglaló, komplex dinamikus rendszer “dönti el”. Ahhoz azonban, hogy egy új, választott tevékenység tartós és meghatározó mintává váljon, a kiválasztást megőrző folyamattá kell érlelni: azaz a változást aktívan és kitartóan gyakorolni kell.

Ezen az úton a kapcsolatok kiemelkedő szerepet játszanak. Az önmagunkhoz fűződő viszony, amelyet az önismeret és az elfogadás jellemez, erőteljesen befolyásolja az életminőséget és a stresszel szembeni ellenálló képességet. Emellett az erős érzelmeket is magukban foglaló emberi kapcsolatok adják a pszichológiai fejlődés legerősebb közegét. A biztonságos és szeretetteljes intimitás a bizalom megnyilvánulása, amely az optimális fejlődés alapköve. Végső soron a szeretet az élet alapja, és ami alapvető az élethez, az alapvető a terápiás munkához is.