Alpar Erdos
A patriarchális hatalom színháza: A Bachelor és a társadalmi NORMA
A televíziós valóságshow-k, jelen esetben a párkereső műsorok, mint a globálisan ismert The Bachelor (Magyarországon A Nagy Ő), nem csupán a szórakoztatóipar felszínes termékei, hanem olyan mélyen gyökerező társadalmi forgatókönyvek és ideológiai konstrukciók hordozói, amelyek a patriarchális rendszert legitimálják, fenntartják és reprodukálják a nézők milliói számára.
A műsor szerkezete, amelyben egyetlen, vágyott férfi(egység)ért húsz vagy harminc nő(egység) folytat ádáz, gyakran megalázó küzdelmet, egy olyan társadalmi üzenetet közvetít, amely a nemi hierarchiát, a mesterséges erőforráshiányt és a patriarchális felsőbbrendűséget dicsőíti. A The Bachelor központi alakja, a „Nagy Ő”, nem csupán egy egyén, hanem az egész férfitársadalom egy finomított, médiaképes megnyilvánulása. Ezeket a férfiakat a hűvös, tárgyiasító szexuális attitűd, az erőszak férfiasságként való felfogása és a veszély izgalmának keresése jellemzi. Bár a televíziós formátum ritkán enged teret a nyílt fizikai erőszaknak, a szimbolikus dominancia, az érzelmi kontroll és a nők feletti döntési jogkör gyakorlása központi eleme a műsornak. A műsorban szereplő férfi karakterét a producerek és a vágás úgy építik fel, hogy minden helyzetben határozottnak, érzelmileg kontrolláltnak és döntésképesnek tűnjön és ahol a férfiaknak azzal kell bizonyítaniuk férfiasságukat, hogy hatalmat szereznek a nők tárgyiasítása és a versenyeztetése révén. A műsorban a Bachelor tartja a kezében az uralmat minden felett, amit „meghódított”. A nők itt, bár formálisan szabad résztvevők, a pszichológiai forgatókönyv szintjén a Bachelor „tulajdonai”, akik tisztelettel és hűséggel tartoznak neki, itt a férfinak késznek kell lennie nagy kockázatok vállalására, a női ellenfelek leigázására a szex és a választás hatalma révén. Az érzelmi hierarchia megnyilvánulása, hogy a nagy Ő mindig higgadt marad a nők érzelmi kitörései közepette. Ebben a műsorban, ahogy a hétköznapi életben a világ veszélyes hely, ahol csak a dominancia ad biztonságot. Így a férfi egyedül dönt a nők sorsáról a rózsaceremónián. Az is teljesen nyilvánvaló, hogy ebben a műsorban a nők megszerzendő trófeák vagy szexuális javak, ez egy férfi olyan rituáléja, ahol a férfi több partnerrel teszteli a „kémiát”. És ami soha nem tud elmaradni, az nem más, mint az ideológiai megfeleléskényszer, a nőknek meg kell felelniük egy külső társadalmi ideálnak, ahol a nők azért küzdenek, hogy megfeleljenek a Stohl András által képviselt „ideális nő” képének.
Természetesen egy olyan vérbeli közgazdász, mint én felteszi az alapvető ökonómiai kérdést, ami a műsor kulcsfontosságú eleme: miért teszik oda a nőket versenyezni, és miért indul 20 nő egyetlen pasiért? A közgazdasági válasz, a mesterséges hiány gerjesztése és fenntartása. Ez a modell egyszerre szociológiai, gazdasági és pszichológiai. A műsor producerei szándékosan egy olyan ökoszisztémát hoznak létre, ahol az „erőforrás” (a férfi figyelme, érzelmi validációja és végül a házassági ajánlata) rendkívül korlátozott, míg a „kereslet” (a nők száma) hatalmas. Ez az elrendezés a patriarchális ideológia alapvető dinamikáját tükrözi, amely a világot az erőforrásokért folytatott ádáz küzdelem színterének látja. Ha egyetlen férfiért húsz-harminc nő verseng, a férfi értéke szimbolikusan az egekbe szökik, függetlenül az egyéni tulajdonságaitól, míg a nők egyéni értéke drasztikusan csökken, és végtelenül helyettesíthetővé válnak. A nők ebben a rendszerben nem alanyok, hanem „aspiránsok”, akiknek a létezését csak a férfi választása érvényesíti. Itt egyetlen férfi áll a középpontban, és egy sokaságnyi nő veszi körül, akik mind az ő tekintetére vágyakoznak. Ez a felállás a férfi szexuális mindenhatóságának utópiáját vetíti ki, ahol a nők végtelenül cserélhető jelei a férfi hatalmának. A patriarchátus egyik leghatékonyabb eszköze a nők megosztása: ha a nők egymást látják legnagyobb ellenségüknek, nem fognak összefogni a rendszerszintű elnyomás ellen. A műsorban a nők internalizálják ezt a versenyt, és egymás puszta létezését fenyegetésként élik meg, ami elvezet ahhoz, hogy a gazdasági alapkérdés megvizsgálása már szóba sem kerül, valahogy a versenyben mindenki egyértelműnek veszi a hiányérzet realitását és az alaptény, hogy ezt mesterségesen hozták létre és egy társadalmi struktúra megerősítését szolgálja, már szóba sem kerül. Erre azért van lehetőség, mert ez egy zárt rendszer. Az érzelmek felerősítése az izoláció és a verseny révén történik, ahol a legapróbb gesztus is sorsdöntő jelentőséget nyer (pl. ki kapta az első rózsát). Itt a nők nem barátként, hanem riválisként tekintenek egymásra és így a női szolidaritás hiánya megerősíti a férfi dominanciáját. Ebben a műsorban a nők fizikai megjelenésükre és pillanatnyi viselkedésükre redukálódnak, ahol az intellektus és a karrier másodlagossá válik a „trófea” státuszhoz képest. Ebben a műsorban a nőknek folyamatosan sebezhetőséget kell mutatniuk a figyelemért, itt a sírás válik árucikké, a könnyes szem a érzelmek valutája, amivel fizetni lehet egy kis figyelemért.
Ez a műsor egy kulturális árnyék. A valóságshow résztvevői azért nem érzékelik az elnyomást, mert az egész társadalmi berendezkedés azt súgja: ez a „romantikus szerelem” útja, a szenvedés pedig az áldozat, amely méltóvá teszi őket a férfi kegyeinek elnyerésére. Az elnyomás gyakran „etikettbe” van csomagolva: a műsor etikettje a „nagy Ő megtalálása” és a „szív hangja”, „a hallgass a szívedre”, miközben a technikailag és a karakterek szintjén a nők degradálása zajlik.
A kultúrában etikettnek nevezzük ezeket a szabályokat, NORMA-knak, azonban ezek csak egyszerű elhitetett mítoszok, olyan hiedelmek, amelyet a férfi ráerőltet a nőre. „A házasság a nő legfőbb célja.” „A férfi választ.” – ez egy hiedelem, ami a nemi szerepek rögzítése és a nők függőségben tartása. Ehhez kell a rituálé, a „Rózsaceremónia”, ami nem egyéb, mint egy kieséses rendszer, randevúk szigorú protokollja, ami szerint a nők olyan keretbe vannak kényszerítve, amely megfosztja őket az egyéni cselekvéstől. Az érzelmi töltet pedig olyan helyzetek teremtése, ahol a féltékenység, hisztéria, versengő düh, alávetett várakozás semmi egyébre nem jó, csak a nők „instabilitásának” bizonyítása, ami igényli a férfi kontrollját, aki rezzenéstelen arccal nézi végig ezeket a jeleneteket és teljhatalmú döntéssel ejti ki az alkalmatlanokat. A nagy ő mindig domináns pozícióban marad, ő irányítja az izgalmat, és ha dühös vagy csalódott, az a döntési jogköréből fakad. Ezzel szemben a nők számára fenntartott érzelmek a STESSZ, SZÉGYEN, SÍRÁS, SZENVEDÉS, MEGALÁZOTTSÁG, ELUTASÍTÁS, KONTROLLVESZTÉS, SEBEZHETŐSÉG, a BÜNTETÉS. (és még folytathatnám)
Ennek a forgatókönyvnek a legsötétebb dinamikája az, ahogyan a fent felsorolt érzelmeket a nagy Ő dühre váltja. A kegyetlen, szenvtelen és ki nem mutatott könnyek dühként törnek utat maguknak a műsorban, ahol a végső hatalom, a szimbolikus „büntető” erejében nyilvánul meg: aki nem felel meg az elvárásoknak, azt „száműzi” (nem ad neki rózsát), ami a nők számára egzisztenciális szenvedést okoz. Ilyen ez a NORMA.
És akkor álljon itt tanácsom azoknak a nőknek, akik ezt a műsort rendszeresen nézik és fogyasztják:
1. Van jogod a saját céljaidhoz és fontosságodhoz.
2. Használhatod a józan eszedet a romantikus köd ellenére is.
3. Használhatod a józan eszedet a pasid által beléd sulykolt szabályok és házirendek ellenére is.
4. Lehetsz autonóm és eredeti, nem kell a „trófea” képéhez idomulnod.
5. Kereshetsz valódi szolidaritást és közelséget más nőkkel.
Ha valaki még több tanácsot szeretne kérni, és küzd azzal, hogy pszichopatát, narcisztikus beteg embert szeret vagy annak az áldozata, akkor hívjon fel telefonon.
Erdős Alpár 
Hozzászólás